Egy lány sétál a parkban, szépen kirittyentve csinosan. Szomorú arcáról folynak a könnyek, mély barna szemei csillognak a holdfényben. Céltalanul bolyong a parkban. Egy ideig futhatott, vagy csak sírt, mert szaporán veszi a levegőt. Elfárad, és leül az egyik padra, de ott már ül valaki. Egy fekete bozontos hajú illető, lehajtott fejjel. A lány leül mellé, majd hosszas csönd után megkérdezi.
- leülhetek? - néz a fiú felé, aki még mindig nem emeli föl a fejét, hanem az orra alatt motyogva válaszol:
- már ülsz! - kicsit mogorván. A lány jobbnak látja, ha nem kérdez többet. Szemét az égre emelte és gondolkodott. A csillagok oly messze vannak tőle, még is láthatja őket.
A barátja megcsalta. Ott volt az orra előtt, még sem vette észre. Így kellett rájönnie. Pont a Születésnapján. Pedig láthatta volna. Mint a csillagokat. Amíg ezen gondolkodott, megfújta a szél, és ebbe beleremegett. A fiú ezt észrevette, levette a pulcsiját, és a lány felé nyújtotta.
- ezt vedd fel! - a lány csak nézett. Nem értette, mi a szándéka ezzel, ráadásul ugyanúgy mered előre. De azért megfagyni mégsem akar.
- Köszönöm! - nyúl érte. Amint elveszi, a fiú vissza is kapja a kezét, de valami megcsillan a kezén. Bizonyára egy gyűrű. Nem foglalkozik vele különösebben. Felveszi a pulóvert, majd ugyanúgy elveszik a nagy égbolt kémlelésében. egy kis idő múlva viszont kíváncsi lesz. Kérdések körvonalazódnak meg a fejében. Ki lehet ő? Miért ül itt egyedül? Miért adta neki a felsőjét? A kérdések egyre szaporodnak, de feltenni nem meri. A fiú, mintha gondolat olvasó lenne feltekint az égre, majd megszólal.
- Hogy hívnak? - de nem néz a lányra.
- Gittynek! - de ő sem néz a fiúra.
- Szép név, mint a gazdája! - de nem néz rá. A lány elpirul, de nem néz az idegenre. Kis idő múlva erőt vesz magán, majd ő is megkérdezi:
- És téged?
- Bill! - válaszol, majd megint lehajtja a fejét.
- Értem! - nem igazán tud mit mondani. Lehajtja a fejét, a pulcsi nyakába. Finom illat csapja meg az orrát. Jó mélyet szippant belőle, majd becsukja a szemét. Emlékek törnek rá, amiket legszívesebben elfelejtene. Bill hirtelen feláll, majd elindul. Gitty kizökken a nosztalgiából, majd a folyamatosan halványodó Bill után pillant. Gyorsan felpattan, majd utána rohan. Szólongatja:
- Bill! Bill! - de a fiú nem pillant hátra. Kezd kételkedni benne, hogy valóban így hívják-e. Már csak pár méter választja el őket. Gitty még mindig szólongatja, de Bill figyelemre sem méltatja. Végre beéri. Mellélép, majd együtt haladnak tovább. Pár lépés megtétele után Gitty széthúzza a felsőjét. Leveszi, majd a fiú felé nyújtja.
- Tessék, ezt elfelejtetted!
- Megtarthatod! Nekem nincs már rá szükségem! - de a lányra sem néz. Gitty megáll, meglepődik ezen a gesztuson. Miért ilyen kedves vele? Nézi a fiú folyamatosan távolodó alakját, majd már csak a körvonalát látja, és végül ellepi a sötétség. Még áll ott egy darabig, de a szél ismét megfújja. Felveszi a pulcsit, mélyet szippant belőle, majd egy szót suttog a sötétnek.
- Köszönöm! - a szél elviszi a hangját egy tőle távolabb, magányosan lépkedő fiúhoz. A fülébe cseng ez az egy szó. Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. Érzi, hogy végre valami jót is tett. Szépen, halkan, kedvességgel a hangjában ő is megszólal.
- Nincs mit! - a szél ezt az üzenetet is eljuttatja. Gitty még mindig ugyanott áll. Amint meghallja, egy mosoly az ő arcán is megjelenik. De valami mást is hall. Egy mondatot.
- Boldog Születésnapot! - a fiú hangjával. De vajon honnan tudta?
Ez már örök rejtély marad…