|
10. rész
2010.01.08. 17:22
- Te jó ég! Hogy a fenébe lehet nekünk ennyi dalunk?! – dőlt el Neja a kanapén.
- Hát, nemhiába csináltuk meg azokat a feldolgozásokat. – Kara
- Bakker, alig kapok levegőt. – én, egy üveg víz után nyúlva.
- Megint az asztmád? – jött oda Mara
- Az nálad nem idegi alapú? – Peter
- De igen. A gyerekkori asztmám maradványa. De semmi bajom, csak kifulladtam. – próbáltam hárítani.
- Aha, hallom. – Arine, aki hátát a falnak vetve, az ajtó mellett a földön ült.
- Sípolsz, mint bíró a meccsen. – Kara az egyik fotel mélyéből.
- Biztos sok volt a füst. – én
- Biztos. – hagyták rám.
- Azért erről senkinek egy szót se. Jó? – én
- Rendben. – jött az unott válasz.
- Lányok, ha kifújtátok magatokat, vár rátok egy interjú. – Peter.
- Aha, rendben.
- Akkor szólok a hölgynek, hogy várjátok. De figyeljetek oda, mit mondtok. Értve? – azzal ki is ment.
- Ja. – mi.
Hulla fáradtak voltunk és alig bírtunk koncentrálni a csajra, de legalább nem kínzott minket olyan sokáig. Csak fél, max ¾ órát vehetett igénybe. Utána mehettünk aludni.
Mikor visszaértünk a szállodába a fiúk még sehol sem voltak. Észre sem vettem Tom mikor ért ’haza’ csak reggel arra ébredtem, hogy egymásba karolva fekszünk. Nem szóltam semmit, csak megcsókoltam, majd hozzábújtam és aludtam tovább. Dél körül kelhettem fel és a jelek szerint Tom már ébren volt.
- Halihó alomszuszék! – jött be Neja.
- Szia.
- Amondó vagyok, kezdj el készülődni, mert reggel indul a busz magyar honba. – ült le az ágy szélére.
- Hogy tudod ezt ilyen nyugodtan mondani? – kászálódtam ki a takaró alól.
- Én sem akarom itt hagyni Gustavot, de azért jó lesz otthon lenni, meg végül is a vizsgák miatt megyünk. A fellépések meg csak mind ráadás.
- Igazad van. Csak tudod, bennem már most éledezik az a zöldszemű kis szörnyeteg. – öltözés közben.
- Még mindig nem bízol benne? – Neja
- Nem benne nem bízom, hanem azokban a kis csitrikben. – jöttem ki a fürdőből.
4 hónap múlva szenteste napján, a reptéren:
- Mikor jönnek már? – Bill
- Nyugi tesó, mindjárt itt lesznek. – Tom
- De már mindenki kijött. Lehet, hogy lekésték?
- Akkor már hívtak volna – Tom – De már tényleg jöhetnének.
- Nyugi. Mi is ugyanolyan idegesek vagyunk, mint ti, mégsem nyavalygunk. – Gustav
- Úgy van. – Georg
- Szasztok. Na megérkeztek már? – futott be Andreas.
- A gép igen, az utasok is, csak a lányok nincsenek még sehol. – Bill
- De te hogy kerülsz ide? – Tom
- A szüleim kitalálták, hogy szeretnék megismerni az egyik barátnőmet. És egyetlen lány van akivel tényleg igazi barátok vagyunk. – Andreas. – Bár szerintem csak reménykednek, hogy ’megtérek”. És hogy őszinte legyek Mara az egyetlen lány ismerősöm, aki nem a barátjával ünnepel, így elhívtam. Bár eléggé féltem a családomtól.
- Engem aztán nem kell féltened. – szólalt meg egy hosszú fekete szoknyás, bordó felsős, hosszú fekete hajú lány a háta mögött, mire szegény egy métert ugrott előre.
- Jesszusom! – fordult meg. – Szia! Azta, de jól nézel ki! – ölelte meg.
- Te is. Vágattál a hajadból? – Mara
- És a többiek? – Tom, de mire ezt kimondta, valaki befogta a szemét, mint ahogy a többieknek is.
- Remélem jó voltál, mert hozott neked valakit a Jézuska. – súgtam a fülébe.
- Olyan voltam, mint a kisangyal, de a te kedvedért estére kisördög leszek. – fordult felém és megcsókolt.
Köszöntünk a többieknek, aztán meg el, ugyanis mindenki ment a maga útjára. Csak Bill és Arine jöttek velünk, de ők is külön kocsival. [vajon miért? :D]
Jó nagy adag kocsikázás és beszélgetés után megérkeztünk a fiúk szüleihez.
- Megjöttünk. – sóhajtott Tom. – Nyugi, csak anya és Gordon van itthon. Csak a szűk család. - mosolygott rám biztatóan.
- Be kell vallanom valamit. – néztem rá riadt arccal. – Te vagy az első srác, aki bemutat a családjának. – mondtam lassan és tagoltan, de a végére elnevettem magam.
- Ne ijesztgess! – nevetett ő is.
- Úgy látszik, berezeltem.
Billéknél:
- Ki kellene szállnunk. – Bill
- Kéne. – Arine.
- Na, gyere. – szállt ki Bill. – Nyugi, hamar túl leszünk rajta. – már mikor a lépcső felé tartottak.
- Most magadat nyugtatod vagy engem? – Arine.
- Mindkettőnket.
- Mosolyogjatok! – Tom – ne nézzetek oda, de az ablakban fekszik az egész család.
- Nem arrol volt szó, hogy a nagyi idén nem jön? – Bill.
- De. – Tom
Akkor miért kukucskál a nappali ablakából?
- Basszus, koncik előtt nem szoktam ilyen ideges lenni. – súgtam Arine-nek.
- Nyugi, az én lábam is remeg. Olyanok vagyunk, mint szűz lányok a szülőszoba előtt. – Arine.
Ha ezt hangulatoldásnak szántad, akkor bejött. – én és már önfeledten nevettünk. A fiúk bekísértek bennünket és persze, hogy nem csak az a 2 vagyis 3 személy volt ott.
- Szi...asztok. – Bill
- Hali – Tom
- Sziasztok. – Simone – Örülök, hogy megismerhetlek titeket. – ölelt meg mindkettőnket.
- Simone vagyok, a fiúk édesanyja, ő pedig itt Gordon, az élettársam.
- Nagyon örvendek, Arine vagyok.
- Én pedig Leila. – nyújtottunk, mindketten kezet.
- Öö...anya, nem arról volt szó, hogy csak szűk család lesz? – Bill
- De. De úgy gondoltuk, hogy így könnyebb lesz a lányoknak feloldódni. – Simone
- Aha. – Tom – El ne ereszd a derekam. – és elindultunk a nappali felé, ahol a család volt.
- Ugyanez rád is vonatkozik. – Bill, és Arine-nel követtek minket.
Hál’ az égnek, a család nagy része csak a vacsorára maradt, így csak azt kellett valahogy ’túl élni’. Na jó, nem. Mindenki nagyon kedves volt, bár mikor feljött, hogy mi is zenészek vagyunk, ott kezdett kicsit kínos lenni a szitu. Na nem mintha nem lennénk büszkék a foglalkozásunkra, csak hát ugye nem nagyon fogták, hogy két ennyire ’különböző’ banda, hogy tudta megtalálni – a stíluson kívül – a közös hangot. Meg ugye a mondás, hogy előbb-utóbb zenész zenészt talál, de mindig úgy voltak vele, hogy énekes énekessel, gitáros gitárossal fog összejönni. Na, hát mi erre szépen rácáfoltunk. Vacsora után, meg Gordon kezdett rá, csak a fiúk nélkül. Felhozta a fiúk összes rigolyáit, meg hogy Tom egyáltalán nem akar gyereket, meg hogy én majd biztosan szeternék, mire én csak annyit mondtam, hogy nem tervezek semmit sem előre. Ha lesz gyerek, lesz, hanem, akkor nem. Nem esem kétségbe. Arine-t is próbálta hasonlókkal megfogni, de nála sem járt nagyobb sikerrel.
Gustavéknál sem volt semmi gubanc és Georgéknál sem, ugyanis, miután a srácok visszatértek (felvitték a csomagjainkat), konferenciabeszélgetést tartottunk.
- Maráról tudtok valamit? – én
- Nem. Ti sem beszéltetek vele? – Kara.
- Nem. – Neja – Hagyd már abba! .. Hallod!? – nevetett.
- Mi folyik ott? – Georg
- Mi lenne, ha nem sex közben telefonálnátok? – Tom
- Gustav! ... Bocsi, de csiklandoz és ...áh...
- Most letesszük, bocsi. – Gustav, és már ki is szálltak.
- Ásó, kapa, mega nagy harang – Kara magyarul, mire Arine-nel elkezdtünk nevetni.
- Nem szeretjük ám, ha bennünket kihagytok a beszélgetésből. – durcizik Bill.
- Na ne durcizz! Mindjárt megvigasztallak. – Arine.
- Na jó... boldog karácsonyt, nekünk mennünk kell. – Tom
- Hová? – én
- Majd meglátod – vigyorog
- Sziasztok, jó éjt! – vigyorgok én is.
- Na, jó. Jobb, ha mi is megyünk. – Arine.
- Aha. Későre jár már. – Kara
- Jóéjt és boldog karácsonyt. – Arine.
- Boldog karácsonyt! – Kara.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
