|
8. rész
2010.01.08. 17:16
- Ti meg mit ültök itt, mint két faszent? – Georg
- csak beszélgetünk. – Bill
- Én momentán éledezni próbálok. – én
- Akkor most már biztos életben maradsz. – Mara
- Üres a színpad. Mindent elpakoltak már. – Kara
- Na tünés. – ült le Bill mellé Arine, és fejével az ajtó felé intett.
- Imádlak titeket! – ugrottam fel.
- Ez meg minek örül annyira? – Andreas.
- Általában konci előtt ül ki a színpad közepére, de itt túl nagy volt a mozgás, így áttette mostanra. – magyarázta Neja. – Relaxál. – tette hozzá, látva a fiúk értetlen fejét.
- Szasztok. Leila hova ment? – Tom – Szabály szerint szaladt.
- A színpadra. – Gustav
- Relaxál. – Bill megelőzve testvére kérdését. Az meg csak sarkon fordult és elindult a színpad irányába.
Mikor odaértem a színpad szélére, lassan körbefordultam, majd lajhár léptekkel elindultam. Középtájt megálltam és még egyszer körülnéztem. Aztán leültem, behunytam a szemem és csak hallgattam a csöndet. Vagyis csak szerettem volna, mert az emberek még javában takarítottak. Pár perccel később lépteket hallottam, de nem nyitottam ki a szemem. Azt hittem, csak egy emberke a „társulatból”, de az a valaki leült mellém. Bár egy szót sem szolt, amit furcsálltam is egy kicsit. Már jó ideje ülhettünk így, mire kezdett kicsit kellemetlen lenni, hogy figyel. Kinyitottam hát a szemem és oldalra fordítottam a fejem.
- Már azt hittem alszol. – Tom volt az. Kisimított egy tincset az arcomból és rám mosolygott.
- Mióta ülsz itt? - mosolyogtam vissza.
- Már jó ideje. Láttam, mikor jöttél és úgy gondoltam, csatlakozom.
- Jó, akkor segíthetsz felállni. – nyújtottam felé a kezem, mire felállt és akkorát rántott rajtam, hogy neki estem és bele kellett karolnom a nyakába ahhoz, hogy ne fogjunk padlót mind a ketten. – Te nem vagy komplett. – nevettem.
- Az lehet, de te sem lehetsz értelmesebb, ha ilyen közel engedsz magadhoz. – és átölelte a derekamat.
- Igazad van. Tiszta hülye vagyok. – néztem a szemébe, de az arcunk már közeledett majd megcsókolt.
- Na gyertek tubicáim. – Peter – takarodó.
- Remek időzítés. – súgta Tom. Én csak bólintottam.
- Mesélj! – Mara
- Kezd inkább te! – én
- Nincs mit mesélnem.
- Nekem sincs....Halljam! Mi van köztetek? – én
- Kivel? Andreassal? Csak barátok vagyunk. – Mara
- Na, persze. Én meg őrült. Most komolyan. – én
- Te tényleg zakkant vagy és mi Andreassal tényleg csak barátok vagyunk.
- Sebaj, nekem szerzünk egy jó dilidokit, neked meg egy pasit. - J
- Mi olyan vicces? – ért be bennünket Andreas.
- Csak arról beszélgettünk, hogy... – kezdte volna Mara
- ...hogy Mara túl rég óta van egyedül. – fejeztem be , de olyan gyilkos pillantást kaptam érte jutalmul, amelyet még sosem láttam tőle.
- Nem vagyok egyedül. Most is itt vagyok veletek. – tettette az értetlent.
Beszálltunk a buszba és elindultunk vissza a hotelbe.
2 hónap múlva:
- Úgy fogsz hiányozni! – öleltem át a húgomat. 2 hónap vele ’kettesben’ maga volt számomra a mennyország. Igaz Tom a végére kezdett már kicsit féltékeny lenni, hogy több időt töltök Sziszivel, mint vele, bár ezt sohasem mondta, vagy éreztette, de én észrevettem. – Vigyázz magadra! – és legördült egy könnycsepp az arcomon.
- Vigyázok. – mosolygott rám. – Te meg vigyázz rá! – ölelte meg Tomot. – Ha csak egy könnycseppet is ejt miattad, halott ember vagy! – súgta a fülébe.
- Boldog lesz. Ezt megígérem. – súgta vissza. – Vigyázz magadra kiscsaj – ezt már hangosan.
Mindenkitől elköszönt, majd elrepült a géppel.
- Sebaj, - töröltem le a könnyeimet - karácsonykor találkozunk.
- Tényleg, a karácsonyunk, mindig szabad. – Gustav – Mi lenne, ha együtt mennénk el valahova?
- Nem is rossz ötlet. – Kara
Visszamentünk az aktuális szállásunkra és mindenki ment a saját ’kis kuckójába’. Vagyis majdnem mindenki, ugyanis Tom hozzám, Arine pedig Bill-hez pakolt át.
- Na így már mindjárt más a helyzet. – ölelt át Tom az erkélyen. – Mit szolnál hozzá, ha elmennénk valahová? Csak mi ketten.
- És hova szeretnél menni? – fordultam vele szembe.
- Nem tudom. Ha már ott leszünk, megmondom.
- Jó. Akkor már mehetünk is. Hátráltam a szoba felé egy lépést.
- Csak még egy perc. – húzott magához közelebb – Elfelejtettem valamit.
- Mit?
- Nem csókoltalak meg. – vigyorodik el, majd hosszas smárolásba kezdünk. Egy perccel később már egymáson feküdtünk.
- Be kéne zárni az ajtót. – én, két csók között. – tudod milyen jól tudnak időzíteni a többiek.
- Ha te nem lennél!... – mászik le rólam.
- Akkor lenne valaki más. – nevettem
- Ezt most ki ne találd! – nézett rám szúrósan.
- Mit? – fordultam hasra az ágyon
- Hát ezt. Hogy a fenébe hámozlak így ki? – fekszik rám.
- Könnyen. - Fordulok hanyatt. Már amennyire tudok a súlya alatt.
- Csak nem nehéz vagyok? – vigyorog.
- Nem, dehogy. Pihe könnyű vagy. – taszítottam rajta egyet és egy kis lendületvétellel én kerültem fölülre. Hirtelen mocskos ötletem támadt és kajánul vigyorogni kezdtem.
- Na ez már tetszik. – kajánkodik.
- Mi tetszik annyira? – hajoltam fölé. – Talán ez? – egy mozdulattal lekaptam róla a pólóját. – Vagy talán ez? – és kicsatoltam az övét.
- Mindkettő. De jobb szeretek én fölül lenni. – és már fölül is volt. A nyakamat csókolgatta, miközben a felsőmtől szabadított, azután áttért a hasamra és a nadrágom eltávolítására.[nos nem vagyok olyan jó önkifejezésben, mint amilyet az a jelenet megkíván, így a továbbiakat mindenki egyéni fantáziájára bízom].
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
