|
6. rész
2010.01.08. 17:09
- Üljünk be valahova kajálni. – ajánlottam a lányoknak, mikor már az ötödik boltot is kifosztottuk.
- Rendicsek – csajok
- Ki mit kér? Ma én fizetek! – ajánlottam.
- Na ha te fizetsz, akkor csapjuk agyon a diétát
- Látjátok, tudom én, miért nekem kell állni a cehhet. – nevetek.
Mindenki leadta a ’rendelést’, majd visszafele menet valaki nekem jött.
- Basszus! Nem tudsz vigyázni? Nézz már az orrod elé! – hordtam le az illetőt, miközben a blúzomról törölgettem a kólát.
- Bocs...esz. – Tom
- Hát te? – egyszerre. – plázázunk a srácokkal/csajokkal.
- Egyben vagy? – kérdezte
- Én igen, de a blúzomnak lőttek. – még mindig eléggé fenn volt a pumpám, de kezdtem egyre viccesebbnek találni a szitut.
- Bocsi. Tényleg. A kajákat kikérem még egyszer, a blúzod meg...hát...kapsz egy másikat. – vakarta meg a tarkóját, én meg elnevettem magam.
- Most mi van? – néz rám értetlenül.
- Legalább 10 felső van a szatyraimban. Tudod. Pláza, vásárlás.
- Nem baj. Akkor kapsz egy 11-ediket.
- Rendben. De a blúzt én fizetem.
- Szó se lehet róla! Ebből az egyből nem engedek! – már ő is nevetett – Induljunk. – kézen fogott és kifelé vezetett a tömegből.
- És a csajok kajája?
- Csak egy pillanat – emelte fel a mutató ujját és felhívott valakit.
- Szia. Figyu, kéne valaki, aki kiviszi a lányok kajáját, mert az egészet ráborítottam Leilára és most mennénk neki blúzt venni...Köszi....Várunk.
- Kivel beszéltél?
- Billel. Már jön is.
- Na, mi a helyzet? Bocs, költői kérdés volt. Mit csináltál azzal a blúzzal? – kajánkodott.
- Nagyon vicces. – én gúnyosan – a drágalátos testvérkédet kérdezd.
- Rendicsek. Mit Kértek a lányok?
- Ott van minden azon a papíron. – böktem a tálca alján lévő papírra.
- Jó bogarászást – veregette vállon ikrét Tom, (mivel a papír egy kicsit elázott.) engem meg húzott kifelé.
- Gyere, még mielőtt a barátnőid észbe kapnak.
- Miért? Miért baj, ha veled látnak? – álltam meg
- Mert akárhányszor csak a közeledbe kerülök és fél percnél tovább maradunk kettesben, rögtön elhúznak téged. Már a buszon is észrevettem. Pedig nem akarlak megenni, csak...hadjuk, gyere.
- Csak? – akaratlanul is elmosolyodtam.
- Csak néha beszélni valakivel a srácokon kívül.
- Értem. – szótlanul mentem mellette. Már rég nem kellett húznia, mégis úgy szorította a kezem, mintha bármelyik pillanatban elszaladnék. Összefonta az ujjainkat, én meg csak megint elmosolyodtam.
- Milyen márkájú ruhát szeretnél? – húzott kicsit közelebb magához.
- Nem is tudom. Nincs kedvenc márkám. Meglátni és megszeretni elven vásárolok.
- Rendben, akkor azzal kezdjük. – azzal beterelt egy Mayo Chix üzletbe.
Kb. 1/4 órával később két hatalmas szatyorral és rajtam egy tiszta felsővel léptünk ki az ajtón.
- Gyere, nézzünk be oda. – mutatott a szemközti üzletre.
- Rendben, de itt már én fizetem a sajátom. És ebből nem engedek. – jelentettem ki határozottan.
- Azt hiszem, inkább nem vitatkozom veled. – átvette a másik kezébe a szatyrokat és elmarta a kezem. Rám nézett és a szemei láttán megint csak mosolyognom kellet, így nem nagyon ellenkeztem. Ebből az üzletből is felpakolva távoztunk, de a csomagokat úgy csoportosítottuk, hogy az egymás felőli kezünk szabadon maradjon. Így jártuk végig az üzleteket. Amikor már a sokadik üzletből jöttünk ki így, összefutottunk a többiekkel. Tom épp átölelte a derekam, mikor ránk köszöntek.
- Na, sziasztok! – Bill, aki Arine derekán pihentette a kezét.
- Sziasztok. – mi.
- Hát, ti? Merre jártatok? – Mara
- Ráborítottam az ebédeteket, így vásárolgattunk egy kicsit.
- Egy kicsit? – Georg – nekünk összesen nincs annyi motyónk, mint nektek.
- Mert a mi csomagjaink már a kocsitokban vannak, csak azért. – Neja
- Bizony. Ugyanis mi már reggel óta itt vagyunk. – Kara
- Na ez csodás! – Gustav
- Bebaszna, ha pasi létetekre többet vásárolnátok, mint mi! – Mara
- Látnátok őket, akkor amikor egy egész napjuk a plázában telik. – David
- Na ne durcizz! Inkább gyere be velem oda! – Húzta Neja Gustavot egy hangszerbolt felé.
- Zsák a foltját. – nevettem utánuk.
- Ugyan ez rád is igaz. – Arine magyarul – Csak aztán meg ne üsd a bokád...de örülök, hogy most boldog vagy. – elengedte Bill derekát és átöleltük egymást.
- Eddig is boldog voltam. – súgtam
- De nem másvalakivel.
- Azért te sem panaszkodhatsz. – erre elnevettük magunkat
- Khm – Bill & Tom
- Bocsi. – engedtük el egymást
- Indulhatunk? – Kara
- Persze – mindenki
- Miről volt szó? – David, mikor már eléggé sikerült Marával lemaradniuk.
- Csak féltjük Moon-t. – Mara
- Mitől, csak nem Tomtól? – David megütközve.
- Igen. Nem ismerjük, csak annyit tudunk, amit az újságok írnak. És mi erősen összetartunk. Ahogy mi féltjük Leilát, ő úgy félt minket. Főleg Arine-t. Vele és Nejával a legszorosabb a kapcsolata a bandából.
- Értem. Akkor erről volt szó? – David
- Igen. – Mara
- Megkérdezhetem, pontosan mit mondtak? –David
- Persze. – és elismételt mindent szóról szóra. – A többi meg már nem hallottam. Mamám, azt a csizmát! Remélem, van a méretemben! – és már húzta is Davidot az üzlet felé. – Vigyázna a csomagjaimra? – ejt meg egy angyali mosolyt.
- Persze.
Hamar újra összeverődtünk és megegyeztünk, hogy elkísérjük a fiúkat egy interjúra, aztán együtt visszamegyünk a szállodába.
- Leila, villogsz. – Arine
- Nyugi, te is. – én
- Hármat találhattok, ki az. – Neja
- Peter – egyszerre.
- 3, 2, 1, és... – számolok vissza.
- Szia Peter, mi újság? – szólunk bele egyszerre.
- Mi újság? – csak egy kicsit üvöltött. – Csak annyi, hogy már fél órája itt kéne lennetek! Rémlik, hogy este 7-kor koncert?!
- Basszus! – mi – Adj 10 percet és ott vagyunk. – Mara
- 10 másodpercetek sincs! A kocsi már lent vár! TÜNÉS A KOCSIBA!!!! – ordította, majd lecsapta. Cifra szitkozódások közepette mindenki átrohant a szobájába és rendbe szedte magát. 1/4 óra alatt sikerült színpadképes külsőt kölcsönöznünk magunknak és rohantunk le a kocsihoz.
Mikor odaértünk Peter már őrjöngött.
Azért a próbán nem volt semmi gond, a konci kezdetét meg persze egy hátsó szobában vártuk meg. Mindenki baromira ideges volt, Neja a kanapé karfáján dobolt, Arine és Kara a gitárokat bűvölte, Mara a combját használta billentyűzetnek, míg én a dalszövegeket dúdoltam. Folyton attól féltem, hogy elfelejtem őket.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
