|
60. rész - Kell ennél több?
Azóta kijártam a főiskolát, elköltöztem otthonról és most Münchenben élek, minél távolabb az ország szívétől és a régi emlékektől.
Azt mondtam, az egyik legnagyobb vágyam megvalósításáról is le kellett mondanom. Ám mégiscsak jó, ha az ember több lábon áll egyszerre - ha az egyik terv megbukik, a másik még mindig bejöhet. Műsorvezetés. Igen, ez az, amit ki akartam próbálni az éneklés mellett.
Kihasználva kicsit apám munkájából adódó kapcsolatait, be is jutottam az egyik helyi zenecsatorna válogatására, onnantól kezdve pedig sodródtam az árral. Két állás megüresedett, ezek közül a műsorvezetőire pályáztam én. Egy hét múlva már jártam is be próbafelvételekre, egy hónap leforgása alatt pedig eljutottam odaáig, hogy minden hétfőn, szerdán és pénteken én vezetem a délutáni interaktív műsort.
Újabb hét vette kezdetét - aminek már előre örültem, tudván, hogy Monika helyett, aki pénteken beteget jelentett, nekem kell minden délután a kamerák elé állnom. Ez még nem is jelentene akkora problémát, ha nem ajánlotta volna fel a főszerkesztő egy éppen újonnan induló műsor vezetését.
Kis gondolkodási időt kértem a döntéshez, ami a régi Gitta Hoffman-tól talán meglepő volna, tőlem viszont nem az. Ha most valaki azt gondolja, hogy megkeseredtem, vagy beöregedtem - az téved.
Mindössze arról van szó, hogy amióta Tom kilépett az életemből, úgy megváltoztam, mint akinek kötelező. Már nem kell lázadozó, szeleburdi, menő csajnak lennem - elég ha önmagamat adom. Ez a két év bőven elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: Tom mellett csak úgy tudtam megmaradni, ha kicsit rájátszottam arra, aki akkor voltam.
Nem, nem utálom őt ezért. Azóta nagyon sok idő telt el már, és én hiába nem tudom őt elűzni a legtitkosabb gondolataimból, ő biztosan túllépett rajtam.
Az utóbbi pár hónapban jutottam el arra a szintre, hogy már nem kapcsolom ki a tévét, és meredek némán magam elé, ha meglátom őt a képernyőn. Végig tudom nézni a híreket úgy is, ha ő és a banda van benne. És ez nagyrészt annak köszönhető, hogy az elmúlt két évben csak így láttam őt. A televízión keresztül.
Ott tartottam tehát, hogy hétfő reggel van. Pontosan két hét az ünnepekig, és velem ellentétben már egész Németország karácsonyi lázban ég. A belváros ilyenkor a legszebb, a főtéren esténként gyönyörűen kivilágított oszlopok, valamint a város karácsonyfája áll. Az adventi vásároktól pedig aztán tényleg bezsong mindenki, az utcák tömve vannak bámészkodó, ajándékra vadászó emberekkel. Forralt bor, frissen sült kolbász, vagy éppen mézeskalács.. és még sorolhatnám a vonzóbbnál vonzóbb dolgokat, amik ilyenkor odacsalogatják az otthonülőket a hangulatos belvárosba.
A fürdőszobavizit után még álmosan feküdtem vissza az ágyamba, hogy lustálkodjak kicsit a jó meleg takaró alatt. Szerettem volna, ha egyszer csak belép az ajtón egy lengén öltözött pasi, tálcával a kezében - amin a reggelim van. Vagy csak egy bögre kávéval, amit reggelenként kötelező jelleggel hajtok fel, hogy könnyebb legyen magamhoz térni.
A nem éppen túlöltözött pasira viszont hiába vártam, valahogy egyik alkalommal sem volt hajlandó betoppanni, így a reggelit általában nekem kellett összeütnöm. Ezt is megtanultam, amióta ideköltöztem. Önálló, fiatal felnőtt nővé értem, akinek nincs ugyan a főnökén és a munkatársain kívül egy férfi sem az életében ( na jó, az apám is csak közéjük tartozik) - de van munkám, saját lakásom és hamarosan talán összegyűlik a pénz egy autóra is. Kell ennél több?
Igen. Valaki, aki feldobná a hangulatomat egy pocsék nap után. Valaki, aki képes lehetne végre nem csak a saját érdekeit szem előtt tartani. Valaki, akiről tudom, hogy hajlandó lenne újra belém szeretni. Valaki, akinek a neve Tom Kaulitz.
- Pocsékul nézel ki, ugye tudod?
- Tudom, és köszönöm, hogy ezt te is észrevetted. De téged azért fizetnek, hogy eltüntesd a másnaposság jeleit az én kómás fejemről.
- Ó, akkor elmentél a buliba? - Eva feltűzte a szemembe lógó hajamat a fejem tetejére, hogy nekiláthasson az alapozásnak. - Na jó, ez hülye kérdés volt.
- Csak otthon iszogattam egymagamban. - mosolyogni próbáltam, de elég furcsa fejet vágtam ahhoz, hogy felhagyjak egy időre a további kísérletezéssel
- Jaaj, Gitta. Miért jöttél be?
- Maradtam volna inkább odakint a hóesésben?
- Nem. Kialudhatnád magad, és csak délután kellene megjelenned a forgatáson. Biztos emberibb kinézeted lenne.
- Kösz. Adj egy pofont az önbizalmamnak.
- Bocsi. - kért elnézést, mialatt rátért a szemeimre - De mesélj, mi volt azon a bulin?
- Hát, azt hiszem Kevin hazakísért. Aztán az ajtóban.. ömm... - megakadtam, mert nem emlékeztem pontosan rá, hogy mi történt.
Szerencsémre viszont nem kellett folytatnom, épp akkor kopogtak ugyanis a sminkszoba ajtaján. Egyszerre kaptuk a zaj forrása felé a fejünket, aminek eredményeképpen egy szép fekete csík került az arcomra. Eva felszisszent, dühösen meredve az ajtóra.
- Gyere be. - vett elő egy törlőkendőt, hogy eltüntesse a hibát.
- Sziasztok. Bocsi a zavarásért, csak ideküldtek, hogy szóljak. A felvétel nemsoká kezdődik. - lépett be a szobába félig egy feketehajú lány, aki épp gyakorlaton volt nálunk
- Rendben, köszi szépen. - felelte Eva hidegen, miközben korrigálta a sminkemet.
- Hozhatok esetleg valamit? Egy kávét?
- Nem, nem kérünk.
- Értem. Akkor én megyek is. - mondta halkan, aztán már csukódott is utána az ajtó.
Eva elégedetten sóhajtott fel, a tükörképemre mutatva. Mint mindig, most is meg kellett dicsérnem a munkáját; nem csak azért, hogy dagadjon a melle a büszkeségtől, hanem azért, mert nekem is tetszettek a sminkjei.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
