|
59. rész - Tűnj el csendben
- Elintézhettem volna egy egyszerű levéllel, vagy, ahogy a 21. században egy sms-el szokás, de pofátlanságnak tartom nem a szemedbe nézve elmondani. - felemelkedett mellőlem, miközben mindvégig a tekintetembe kapaszkodott. - Tudom, már így is sokat szövegeltem, úgy hogy ezentúl rövid leszek. Ebben a röpke pár hónapban arra jutottam, hogy...
Néhány hosszú, éveknek tűnő másodperc következett, ami alatt még levegőt is elfelejtettem venni. A fülem idegesítően sípolt, a testemen borzongás futott át - a torkom kiszáradásáról és a szemem csupa könnyé válásáról pedig ne is beszéljünk. Hát eljött, tényleg eljött a pillanat? Valóban itt és most, előttem magasodva, elhomályosult tekintettel fogja kimondani? Az nem lehet, én azt nem akarom! Csináljunk mindent vissza, kezdjünk tiszta lappal..
Megannyi kínlódás után ez az eredmény? Részben igaza van... fel kell adnunk. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Kár lenne energiát fektetni abba, ami úgysem működne tovább? Lehet így is mondani. De mi van az én érzéseimmel, az én gondolataimmal? Ezt is számításba vette, amikor az agya a kapcsolatunkon kattogott?
Még mindig nem hiszem el... és még ki sem mondta! Vagy mi van, ha nem is erre akar kilyukadni? Ha valami teljesen más dolog fog kikerekedni ebből, és én csak megint paranoiás vagyok? Nem kérek többet a kínzásból, mondd ki vagy tűnj el csendben..
Üveges tekintetem, valamint enyhe fáziskésésem a Tom által keltett külső hatásokra, mondhatni kicsit frászt hozták az amúgy sem éppen nyugodt srácra. Az ő szemszögéből talán leginkább valamiféle horrorfilmből előidézett zombira hasonlíthattam, így - érthető okokból - igyekezett visszarángatni a kegyetlen valóságba.
- Hahó, jól vagy? – guggolt le elém
- Tessék? – kérdeztem vissza elhaló hangon, a fejfájástól és gyomorégéstől szenvedve pedig fancsali képet vágva
- Azt kérdeztem, hogy jól érzed-e magad.
- Persze, tökéletesen. – hazudtam – Hol is tartottál?
Újra a szemeimbe nézett, és én kiolvastam tekintetéből a választ. Az arca megrándult, majd se perc alatt felpattant, a kezét nyújtva felém.
- Mindegy, nem fontos. Gyere, igyál egy pohár vizet.
Nekem nem kell víz! Képes lennék még szomjan halni is, ha tudom, hogy velem maradhat!
- Miért nem mondod ki? – álltam meg, válaszra várva. – Ha ennyire le akarod zárni, ami kettőnk között van, ha már nem érdekellek... akkor tessék. Igaz nem állok még készen rá, lehet, hogy soha nem is fogom tudni feldolgozni… de mondd ki, és fejezzük be ezt a kínlódást.
- Nem itt, és főleg nem így akartam ezt véghez vinni. Sajnálom, hogy elrontom a dolgokat, és ígérem többet már tényleg nem foglak megbántani. Szakítsuk meg a kapcsolatot egymással, ha pedig valamikor a jövőben összefutunk, ne gyűlöljük a másikat, jó?
- Igazán szép beszéd, biztos sokat gyakoroltál a tükör előtt. – nem is próbáltam megfékezni az időközben felgyülemlett forró, sós könnyeket. – Most pedig, kisétálsz az életemből csak azért, mert neked ez nem megy.
- Sajnálom, tényleg. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lesz neked, viszont hidd el, így sokkal jobb.
- Még mindig nem értelek.
- Nincs is már rá szükség. Csak csendben búcsúzzunk el és Billel már itt sem vagyunk.
Fájt, amiket mondott. Mintha a szívemet kiéheztetett kutyák közé dobta volna, azok pedig gondolkodás nélkül marcangolnák darabokra.
Összezavarodtam, a fejemben nem állt össze egésszé a mondandója. Azt is megbántam, hogy ennyi alkoholt ittam, és az jócskán a fejembe is szállt. Nem emlékeztem már a felére sem annak, amit sikerült neki kinyögnie. Mégis pontosan tudtam, hogy életem egyik legrosszabb döntését hozta most meg. Nélkülem.
Mire reagálhattam volna, egy utolsó ölelésként még a karjaiba zárt, az én kezeim viszont nem ölelték át a derekát. Hanyagul lógtak a lelkileg megtört Gitta Hoffman teste mellett, aki mintha most nem is én lettem volna. Egyszerűen kívülállónak éreztem magam, és nem fogtam fel, hogy ez velem egyáltalán megtörténhet.
*
Viszont minden tiltakozásom ellenére még is vége szakadt életem egyik bonyolult, zavaros és ugyanott szerelmes szakaszának. A Tommal való együttlétek száma nullára korlátozódott, mindenféle értelemben. Számomra érthetetlen módon tűnt el a hétköznapjaimból, mély nyomot hagyva bennem a mai napig.
Két évbe telt viszonylag feldolgozni a szakítást, azt, hogy ő vetett véget mindennek – nem közös megegyezés alapján hagytuk el egymást. Kidobott az életéből, mintha csak egy szemeteszsák lennék, aki a legnagyobb jóindulattal is a kukába való.
A lemezszerződést, akármennyire fájt is, felbontottam. Minden kedvem elszállt attól, hogy énekesnő legyek. Az álmomról lemondtam, és bezárkóztam. Iszonyat dühös voltam mindenkire, de legfőképp Tomra, amiért még az egyik legnagyobb vágyam megvalósításától is el kellett állnom.
Azóta kijártam a főiskolát, elköltöztem otthonról és most Münchenben élek, minél távolabb az ország szívétől és a régi emlékektől.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
