|
56. rész - Sírnom kellene vagy nevetnem?
Nem sokkal később megálltunk, menedzserem pedig maga felé fordított.
- Na, itt vagyunk. A szemedről még nem veheted le a kötést, viszont szólok, hogy lesz itt három lépcsőfok.
- Ne csigázz már! – szólaltam fel könyörgő hangon
- Már csak pár másodperc.
Óvatosan emeltem a lábaimat, hogy fellépjek a lépcsőre, majd jött egy küszöb és egy ajtó.
- A nyakába ugrott a pasasnak, én mondom! – bizonygatta igazát, miközben az autó kormányát markolászta – De én nem vagyok ideges...
- Persze, hogy nem vagy az. - ironizált a vonal túlsó végén lévő fél - Csak úgy sugárzik a hangodból a nyugodtság.
- Ne szórakozz velem, tudod, milyen az, amikor kibújik belőlem a vadállat.
- Ne ijesztgess, Tom! - hüledezett - Hol vagy most?
- Követtem őket egy darabig, aztán leváltam. Nemsokára otthon vagyok.
- Te hülye vagy.
- Mondom otthon, nem hallod?
- De, de én azt mondtam, hogy hülye vagy. Elkocsikáztál odáig, csak hogy te mehess érte.
- Igen.
- Erre ő egy idegen pasas nyakába ugrál és te hazajössz.
- Igen.
- Mást is tudsz azon kívül, hogy igen?
- Nem.
- Tom, figyelj már rám. Inkább hívd fel, kérdezd meg hol van és menj oda. Tudom, mennyire látni akartad.
- Ne érzelgősködjünk, jó? - fintorgott - Biztos fontosabb dolga van azzal a férfival.
- Még egy szó arról a valakiről, és kinyúl a kezem a telefonból, hogy leüssön!
Ezen nevettek egy jót, Tomnak pedig kezdett visszatérni az önbizalma. Bár eddig sem ment túlságosan messzire.
Meglepetés buli családdal, rokonokkal, barátokkal. Amint lekerült a szememről a kendő, egy kisebb csoport állt előttem kiöltözve, kedves mosollyal az arcokon. Elsőként anyu és apu jöttek gratulálni, aztán az ezer éve nem látott nagyszüleim és pár Lipcsében élő családtag.
Mint később kiderült, szüleim egy hangulatos kis éttermet béreltek ki, hogy megünnepeljük a sikeres vizsgáimat. Albert is segédkezett az összejövetel megszervezésében, ő vállalta az "elrablásomat" is.
- Tényleg nem tudtál róla? - nyomott a kezembe egy pohár likőrt Adeline
- A buliról? - kérdeztem, majd egyszerre lehúztam a pohár tartalmát - Nem.
- Valami baj van, vagy csak én vagyok paranoiás?
- Ami azt illeti, keresek valakit. - nyújtogattam a nyakamat, hátha meglelem időközben a felkutatandó alanyt
- Tippelhetek?
- Tomot. - árultam el, csak hogy megkönnyítsem a keresést - Úgy volt, hogy ő jön értem a sulihoz, de aztán ott állt Albert és vele jöttem el. Nem láttam még, mióta itt vagyok.
- Anyudék meghívták?
- Nem tudom. - mondtam tanácstalanul - Odamegyek megkérdezni. - böktem fejemmel a terem másik végében nevetgélő anyám felé.
- Veled megyek.
- Anyu, rá érsz egy percre? - karoltam belé, arrébb húzva éppen aktuális beszélgető partnerétől
- Mi az, történt valami?
- Láttad valahol Tomot? Mert én nem találom sehol.
- Nem, nem láttam.
- Ugye meghívtátok? - ráncoltam a homlokomat - És Billt?
- Persze, hogy meghívtuk. De biztosan közbejött valami nagyobb jelentőséggel bíró dolog..
- Oké, csak ennyit akartam. Köszi. - barátnőmmel az oldalamon otthagytam, és azzal a lendülettel a bárpulthoz siettem, hogy igyak valamit.
Ezúttal egy koktélt kaptam kézhez, s miközben azt kortyolgattam, az agyam szüntelenül kattogott.
Valamiért nem stimmelt az egész. Ha tényleg más dolga, kötelessége akadt volna, akkor biztos felhív és szól, hogy nem tud jönni. Vagy legalább megdob egy sms-el, ha már hívni nem tud. Anyuról meg egyszerűen le lehetett olvasni, hogy nagy ívben tesz arra, itt van-e Tom, vagy nem. Ő jól elnevetgélt a rokonokkal, a régi szomszédunkkal, miközben bezsebelte a dicsérő szavakat.
Az utóbbi időben az anyám megváltozott. Ő hordozgatott Berlinbe, a stúdióba, Jürgennel is próbált felvenni egy közvetlenebb kapcsolatot. A környékünkön ahol lakunk, rövid időn belül már mindenki arról beszélt, hogy hamarosan betörök a zeneiparba. Az utcánkban egy kislány már autogramot is kért tőlem, mert anyám telebeszélte a fejét. Mindenki felé azt mutatta, hogy az ő lánya mennyire tehetséges, közben pedig elvárta, hogy az emberek körülrajongjanak.
Azelőtt nem érdekelte, milyen ruhákat hord, vagy, hogy áll a frizurája. Most már ott tart, hogy törzsvendég egy kozmetikai szalonban, ő a legjobban fizető kuncsaft a barátnője fodrászüzletében és hetente nagy ruhavásárlást csinál.
A dalok felvételét is megpróbálta sürgetni, énektanárhoz íratott be. Közben pedig próbálta úgy intézni a dolgokat a suliban, hogy az érettségi vizsgáim jól sikerüljenek. Emiatt hajba kaptunk, nem is egyszer. Mégis hogy van mersze bemenni az iskolámba és azt kérni az igazgatótól, hogy némi kenőpénzért ötöst írjak mindenből?
Az eredeti tárgytól kissé eltért gondolatmenetemből Ade szakított ki, a telefonomat lóbálva előttem.
- Előkerült a keresett személy. - fűzte még hozzá, mielőtt megnyomtam a "Hívás fogadása" gombot és a fülemre nem tapasztottam a készüléket.
- Tom, hol vagy?
- Szia, cica. Azt hiszem ezt nekem is jogomban áll megkérdezni.
- A meglepetés bulin. Te miért nem vagy itt?
- Meglepetés buli? Milyen nap van?
- Ne mondd, hogy...
- A francba, összekevertem a dátumot. Mindegy, most nem magyarázkodok. Felhívom Billt, hogy mi van, és nemsokára ott leszünk.
- Szerinted sírnom kellene vagy nevetnem?
- Nevetni, aztán mikor meglátod az ajándékod, sírni.
- Olyan bolond vagy.
- Egyébként az a tag, akinek a kocsijába beszálltál...
- A menedzserem. De inkább tegyük le és siess.
- Ja, vagy úgy. Oké, sietek.
- Szeretlek. – nem válaszolt, csak bontotta a vonalat.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
