|
55. rész - Valahol egy ajándék
A városhatárhoz közeledve elkezdtem bemelegíteni a hangomat. Annyira izgatott voltam, hogy már nem tudtam mást csinálni. Zsebkendőt tépkedtem, megszámoltam hány hajszálból áll egy hajtincsem, újságot olvastam és osztozkodtam a reggelimen az útitársaimmal. Azon kívül, hogy Anyu és Bill jóllaktak az útravalómmal, sok haszna nem volt ezeknek a tevékenységeknek. Amolyan feszültség levezetőként funkcionáltak csak.
Mivel egész jó megfigyelő vagyok, feltűnt, hogy egy sötét autó végig követett minket. Szóvá is tettem hamar.
- Bill, azt hiszem, üldöz a maffia. Rossz fát tettél a tűzre, ugye? – néztem rá kétségbeesetten – Anya, csak semmi pánik. Megoldjuk!
- Már vártam, mikor szólsz érte. – vigyorodott el – Testőri kísérettel járok mindenhová, nem lehet tudni mi történik.
- Mondhattad volna hamarabb is. Már fél órája azon vacilláltam, mi a fenéért jön utánunk Magdeburg óta.
- De bolond vagy! – nevetett fel hangosan, gyors pillantást vetve rám – Ez az igazi Gitta.
- Voltam én valaha is nem igazi?
- Igen, de ezt majd később megbeszéljük. – felelte, a hátsó ülésen gubbasztó anyámra célozva.
A stúdióban egész jól mentek a dolgok, anyu persze bizalmatlankodott egy sort. Jürgen mindent részletesen elmagyarázott neki, majd az orra alá tolta a szerződést, amiben a következők állnak: minimum egy évig köteles vagyok Jürgen „keze alá dolgozni”, klipet forgatok, stúdiózok, fellépésekre járok és minden eladott lemez után részesedést kapok. Persze, először el kell készíteni azt a bizonyos első albumot és várni a nagy áttörésre. És természetesen az érettségi vizsgáimat is le kell tennem. Igaz, utóbbi mondat nem szerepelt az okiratban, ám én igen is fontosnak tartom azt az érettségit.
S hogy ennél is jobban megnehezítsék a körülmények a helyzetemet, nem szabad megfeledkeznem Tomról sem.
Amikor azt mondta, hogy ne menjek be a stúdióba, hallottam valami szigort a hangjában. Még most is magam előtt látom az elkomorult arcát, miközben a visszapillantóból nézett rám. Nekem viszont fontosabb volt az álmom, hogy elismert legyek a zeneiparban. Az érettségi vizsgákig felváltva kreáltam dalszövegeket, és magoltam a tételeket. Volt, hogy estig a stúdióban voltam, aztán tanultam. A gimnáziumi éveim utolsó tavaszán már alig kellett bejárnom a suliba, így viszonylag sok időm maradt a stúdiózás mellett az érettségire való felkészülésre is.
Amint ideje engedte, Tommal is sikerült találkozgatnom, bár éreztem, hogy ez nem az igazi. Nem volt már meg az az érdeklődés egymás iránt, mint ami évekkel ezelőtt bontakozott ki. Viszont a gimnáziumi tanulmányaimat lezáró vizsgáim kilencven százalékát kitűnőre írtam meg, így ez legalább egy kis örömöt hozott a rohanó hétköznapokba.
Arcomról letörölhetetlen vigyorral léptem ki az iskola kapuján, kezemben az érettségi bizonyítványomat szorongatva. Jürgen egyik társa, Albert várt rám, aki szintén a menedzserem. Amint megláttam, hirtelen érzelemkitöréstől vezérelve rohantam hozzá, hogy a nyakába ugorva közöljem a fantasztikus hírt.
- Sikerült! Sikerült! - ennyit tudtam mindössze mondani, mert a torkom kiszáradt, a szemeimet pedig örömkönnyek lepték el.
- Gratulálok! - simogatta meg a hátamat, majd mosolyogva eltolt magától - Gyere, van valahol egy kis ajándék a számodra.
- Ennél jobb?
- Azt majd te eldöntöd. - kacsintott, s kinyitotta a kocsit. Beszálltam, ölembe húztam a válltáskámat, ő pedig becsukta rám az ajtót.
Bő húszperces kocsikázás után egy nem éppen zsúfolt parkolóban álltunk meg. Izgatottan néztem körbe, hátha valahol meglátok valamit, ami hasonlít egy ajándékra. Albert eközben a kesztyűtartóban keresgélt, és talált is egy sötét színű kendőt.
- Most pedig kisasszony, be fogom kötni a szemedet.
- De hát akkor nem...
- Pontosan ez a cél. Hogy ne láss semmit. Fordíts hátat, hogy be tudjalak kötni. - ellentmondást nem tűrő hangon adta ki az utasítást, én pedig engedelmeskedtem.
Kisegített az autóból, belé karoltam és elindultunk valamerre. Csak a cipőm kopogását hallottam az aszfalton, néha pedig kérdezgettem Albertet a hollétünkről.
Nem sokkal később megálltunk, menedzserem pedig maga felé fordított.
- Na, itt vagyunk. A szemedről még nem veheted le a kötést, viszont szólok, hogy lesz itt három lépcsőfok.
- Ne csigázz már! – szólaltam fel könyörgő hangon
- Már csak pár másodperc.
Óvatosan emeltem a lábaimat, hogy fellépjek a lépcsőre, majd jött egy küszöb, az ajtó.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
