- Szóval.. - kiszemeltem magamnak egy kocka alakú étcsokoládét - ..éppen indultam volna haza, de előtte még venni akartam valami kaját..
Előadtam az egészet: volt benne sírástól nevetésig minden. Legjobb barátnőm figyelmesen hallgatott - amikor azt ecseteltem, milyen piros lett Bill feje a pofontól, jót nevetett. Aztán komor arccal figyelte, hogyan fakadok ki Tom reakcióján, meg azon ahogy a tükörrel és az öklével elbánt. Közben a konyhában készített egy-egy csésze kapucsínót, amit a könnyeimmel küszködve kortyolgattam. De persze a lényeg sem maradhatott ki: a Tommal együtt töltött éjszaka forróbb részeit igyekeztem azért inkább megtartani magamnak, ellenben volt így is mesélni valóm..
- Vagyis mi a tényállás? Együtt vagytok? - reményteli mosollyal az arcán
- Szerintem Tom egyértelműnek vette. - tétováztam
- Mi az, hogy Tom? Mert te nem vetted annak? - szavai meglepődöttséget sugalltak
- Én inkább azt mondanám, hogy nem beszéltünk róla konkrétan. Csak tettük, amit tennünk kellett..
- Így már más. - húzta mosolyra a száját - Örülök, hogy nem kell tovább szenvedned miatta.. mostmár aztán igazán megérdemled azt a srácot! :)
- Énis örülök, hogy megtaláltuk a közös hangot.
- Nem úgy, mint mi.. - keserű fintor jelent meg az arcán
- Mit csinált már megint Timo?
- Épp az: mit nem csinált!? Egyszer elvesztem a türelmem, és nagy ívből lefogom szarni a kis drága fejét! - dühöngött
- Vajon mit akar elérni ezzel? - elmélkedtem - Nem hinném, hogy nem jössz be neki.
- Játssza az elérhetetlent. - forgatta a szemeit - De nem is érdekes most annyira. A menedzser telefonált már?
- Nem, de legalább míg hazaérek, addig hanyagoljon..
- Gondolom miért.. - szemtelen vigyorgásba kezdett
- Aludtam össz-vissz négy.. najó, talán öt órát. Csoda, hogy még egyáltalán mutatok valami életjelet.
- Húh.. de legalább kellemes társaságod volt :D
- Meghiszem azt! - megnéztem a telefonomon az időt (már teljes mobil-függőségben élek XD) - Lassan mennem kellene, vár otthon a tanulás.
Meg anyáék is..
- Jól van. Én meg asszem átlibbenek Peterhez, kell pár cucc tőle.
- Ki az a Peter?
- A fogadott bátyám. Tudod, aki egyszer rádnyomult a bárban. És nekem kellett leállítani..
- Az a jó pasi? - halványan még emlékeztem az arcára, bár akkor éppenséggel elég sötét volt
- Hmm, hát igen. Nem csúnya, az tény. De neked ha jól tudom, ott van..
- ..Tom. Igen, nem is azért mondtam. Csak valóban nem kerülheti el az ember figyelmét a 'bátyád'.
- Hát nem.
- Akkor kikísérsz? - álltam fel a vajszínű kanapéról
- Jaja. - bólintott, s pár perc múlva már a szűk, macskaköves utcán búcsúztunk el egymástól..

Sietve szálltam fel a piros színű vasúti szerelvényre, és kerestem magamnak helyet a sötétkék színű, plüssel borított ülések között. Az ablaknál egy feketehajú, sötét öltönyös férfi ült; a mellette lévő hely pedig üres volt.
Mintha csak apát látnám munkába menet..
- Elnézést, foglalt ez a hely? - kissé mintha megremegett volna a hangom. Ráfogtam a fáradságra, és inkább köhintettem egyet.
- Csak tessék, üljön le. - magához ölelte sötét aktatáskáját, felszabadítva ezzel az ülésemet.
- Köszönöm. - az udvariasságomat is sikerült előkaparnom, talán így lassan 18 évesen kezdek megkomolyodni. (Hogy mi? Na, asszem nem vagyok magamnál..) Halvány lilám sem volt, mihez kezdjek azzal a tengernyi idővel, amit itt kell eltöltenem a vonaton. Aztán, mikor a telefonommal 'szórakoztam', találtam pár vicces SMS-t. Kapva az alkalmon el is küldtem pár embernek a parasztos, szalonnás, efféle baromságokkal teletűzdelt sorokat - persze inkognítóban. Andreasnak is szerettem volna egy jó kis poénos üzenetet postázni, de az oldalamon ülő férfi félbeszakított.
- Ön hová utazik, ha szabad tudni? - úgy pillantott rám, mintha az élete függne a választól
Hurrá. Egy újabb bunkó hapek, aki a gyanútlan külsejével megtéveszti a női nemet. De jó.
- Ma.. Mainz-ba. - kishíján elértem, hogy megtudja hol lakom.
- Csak így, semmi csomag nélkül? - csodálkozott
- Azt majd utánam hozzák, mert egyedül nem bírnám el. - füllentettem
- Eléggé törékeny alkatnak látszik. - mért végig - El is hiszem.
- És maga hová megy? - én tényleg próbáltam kedves lenni.
- Magdeburgba. - jelentette ki egyszerűen, és megigazította a válltömést az öltönyében.
Megáll bennem az ütő! Biztos süket vagyok..
- Magdeburgba?
- Igen. Üzleti tárgyalásom lesz.
- Vasárnap?
Nehogymár beetesse velem, hogy vasárnap tárgyalása van.. nem bízom az idegen férfiakban!
- Ez amolyan sürgősségi eset. Hétfőre készen kell lennünk egy fontos megbízatással, és az utolsó pillanatban derült ki, hogy valami hiba csúszott a számításba. Ezért kell a megbeszélés.
- Értem. - nyugtáztam csendesen, majd ismét belemerültem a telefonomba. Nem telt el két perc, újra elkezdett beszélni.
- Egyébiránt szabad megtudnom a hölgy nevét?
Nem! Na jó, ezt azért mégse mondhatom..
- Klaudia vagyok. - mutatkoztam be olyan természetes nyugodtsággal, hogy ha nem tudnám, hogy hazudok; én is elhinném amit mondok. - Örvendek a szerencsének.
Inkább tekintsük balszerencsének.
- Herbert Herbst. - és finoman kezet rázott velem. - Én is örülök. - mosolygott - Nem mindennap találkozik az ember ilyen szépséggel, mint a kis hölgyemény.
- Ezt bóknak vegyem?
- Annak szántam. - még mindig a kezemet fogta. - Remélem nem érti félre.
Már félreértettem.
- Dehogy. De elengedhetné a kezemet, lassan kezd elzsibbadni a szorítástól.
- Pardon! - és visszaengedte az ölébe a sajátját, én pedig az enyémet tettem le magam mellé. Ezek után nem beszéltünk többet, csak néha egy-egy szót intézett hozzám. Gondolkodtam, hogyan ejtsem át anélkül, hogy rá ne jönne: én is Magdeburgban akarok leszállni a vonatról. Aztán eszembe ötlött: elmegyek a vécére, és megvárom míg az állomásra érünk. Ott pedig leszállok a vonat hátulján, elvegyülök a tömegben, és kész!

A tervem sikerült is, gondtalanul végrehajtottam a feladatot. Ebéd után nem sokkal estem be az ajtón, és azonnal felrohantam a fürdőszobá(m)ba. Anyuéknak csak kutyafuttában köszöntem, épphogy csak tudjanak róla: itthon vagyok.
A zuhany alól egész felfrissülten léptem ki, bent voltam durván másfél órát. Énekelgettem a párás tükör előtt, ésatöbbi. Miután felvettem egy fekete melegítőalsót, és egy szürke pólót citromsárga "Ich bin frei" (Szabad vagyok) felirattal; a telefonomért nyúltam. Kicsit talán el is keseredtem, mert nem láttam a "Nem fogadott hívás: Tom" jelzést. Máris hiányzott az az öntelt és tudálékos vigyorgása, és ahogy azt mondja: "Étel"!
Így hát inkább lementem a nappaliba, és hagytam hogy anyuék faggassanak. Pontosabban csak anya, mert apa valami újságot olvasott. (És köztudott, hogy a férfiak nem képesek egyszerre több dologra koncentrálni..)

- ..és hogy telt az este? - érdeklődött anyu, mikor már kint ültünk a konyhában. Csak ketten.
Mozgalmasan. És Tomosan.
- Hans bemutatott egy tehetségkutatónak. Olyasmi féle ez, mint a Németország keresi a szupersztárt. Tehetséges embereket kutat fel, hogy aztán híres és gazdag sztárokat faragjon belőlük.
- És mit mondott az a pasas?
- Jürgennek hívják. És tetszik neki a hangom.. meg lát bennem lehetőséget.
- Ez a Hans.. ő ajánlott neki téged? - vágott aggódó képet
- Igen, ő hívta a bárba, hogy nézzen meg. Megadtam a számom, mert majd csinálni akarnak felvételeket.. csak az időpont még bizonytalan.
- És az iskola? Mikor fogsz tanulni?!
- Közöltem vele, hogy jövő nyárig nem szeretnék Németország zenei vérkeringésébe bekerülni. Vagyis nyugodt körülmények között akarom letenni az érettségimet.
Erre ő csak helyeslően bólintott. Legalább valamiben egyetértünk.
- Tegnap este beszéltem Tomékkal. - csúszott ki a számon
Már megint itt tartok.
- Na, igen? És mit beszéltetek?
- Hát tudod, régen láttuk egymást.. és másfél évet egyetlen estébe sűrítettünk bele. De ahhoz képest nagyon jól elbeszélgettünk.
Meg baszélgettünk.
- És hogy vannak a fiúk? Mondja Simone, hogy Bill néha ki szokott készülni.. keveset alszik, fáradt..
- Annyira azért nem veszélyes. - fintorogtam - Különben is ott van Tom, vele egy csomó dolgot meg tud dumálni.
- Na, tényleg! És Tom? Hát nem mondom, eléggé elszállt magától!
- Egyéjszakás kalandok? - kérdeztem kedvtelen arccal
- Igen. - bólogatott - Nem is tudtam, hogy ennyire..
- Őt mindig is a farka hajtotta a csajok után.
Anya komoly képpel bámult rám.
- Csúnyábban is mondhattam volna! - rántottam meg a vállamat
- Gondolom ezért szereted jobban Billt.. - a kezeit vizsgálgatva - Ő jobban illene hozzád.
- De anya! - vágtam értetlen fejet - Drinni már csak a legjobb barátom! Volt idő, amikor majd' belehaltam, annyira szerettem.. de mostanra kijózanodtam.
- Mikor voltál te részeg? - lépett be a konyhába apu, és gyanakodva rám nézett - Akkor azért jöttél ilyen későn haza! Többet..
- Nem voltam részeg! - ingattam a fejem - Egészen másról volt szó!
- Ezek olyan csajos dolgok.. - mosolyodott el anya - nem férfiakra tartozik.
- Miért nem anya-lánya dolgok? Azt még jobban elhinném.. - fordult sarkon - még mindig tinilánynak érzed magad? - motyogta az orra alatt, és visszaballagott a nappaliba.
- Most megsértődtem! - kiáltott utána anyu - Egy hétig nem szólok hozzád!
- Majd megbékülsz! - felelte apa
- Én meg megyek tanulni. - gyorsan felálltam az asztaltól, és a szobámba húztam a csíkot. Valahogy nem volt kedvem végighallgatni hogyan vesznek össze, és békülnek ki azon: anya még mindig fiatalnak érzi magát. (És tök fiatalosan is néz ki, amit jó, ha minél többször elmondasz neki.. annál nagyobb lesz az önbizalma.)