A kórházban tértem magamhoz. A sebeim bevoltak kötve, és egy ágyon feküdtem. Mikor körbenéztem anyut láttam meg. Ideges volt. Csak nézett ki az ablakon, a lábával pedig a padlón dobolt. Nem akartam megijjeszteni, így gondoltam nem szólok még neki.
A következő pillanatban -fogalmam sincs, miért- de hirtelen Bill jutott eszembe. Vajon mit csinálhat éppen.? Hol lehet? Hiába telt el egy év, azt hiszem még mindig érzek iránta valamit. Igaz Christi már nincs útban, (fél éve szakítottak, megint) de ott a sztár élet. De így legalább mindenki megismerheti őket. És a zenéjüket. Amit én úgy imádok..
- Ó, végre magadhoz tértél! Kislányom! - rohant le hirtelen anyu - Jól vagy?
- Persze, nem fogok meghalni.. - vigyorogtam - talán majd egyszer.. de most nem.
- Hogy neked is mindig a hüjeségen jár az eszed! - forgatta a szemeit - De jól vagy?
- Mondtam, hogy igen. Csak fáj a lábam.
- Oké. Mindenesetre az orvos azt mondta, hogy maradj bent ma éjszakára. =/
- MI?? Hát én nem.. - dobtam le magamról a takarót, és kiugrottam az ágyból - Miért kellene bent maradnom?
- Feküdj vissza.
- Nem.
- Olyan makacs vagy, mint egy szamár.. - rázta a fejét - holnap reggel már hazajöhetsz.
- De én most akarok!
- Nem érted, hogy nem lehet?!
- Szólj apunak, hogy hozzon egy új telefont. A pasi, aki vízbe akart fojtani.. - itt csomó keletkezett a torkomban - aki meg akart ölni.. elrontotta az enyémet. És nekem.. nekem fel kell hívnom Billt. Szükségem van rá..
Egy kicsit talán meg is könnyeztem a mondandómat. De a lényeg kivehető volt. Visszafeküdtem az ágyba, anyu pedig ismét az ablakhoz ment.
- Mit tett veled az az őrült?!
- Azt hiszem.. megakart.. tudod!
- Mit?!
- Fel akart csinálni.. - egyszerűen sírva fakadtam. Csak sírtam, sírtam.. és sírtam. Anyuban akkor hihetetlen düh keletkezett. Legszívesebben örök időkre börtönbe csukatta volna azt a férfit. Ahogy énis. Jobban gyűlöltem, mint a Frau kutyáját. De ha már itt tartunk: hol van ő? Remélem a maminak nem esett baja. Hiába öreg és büdös, akkor is nagy szíve van. És jó sütit tud sütni. :)
Mikor végre sikerült nagyjából abbahagynom a bőgést, anyám hazament. Azt mondta hoz ruhát, meg persze hívja apát is. Bár kétlem, hogy elengednék. Nem sokkal később, kb. negyed óra múlva, két rendőrtiszt jelent meg az ajtóban.
- Gitta Hoffman? - kérdezte az egyik
- Igen, én vagyok. - bólintottam
- Szeretnénk kihallgatni a Frau Natascha-üggyel kapcsolatban. Úgy tudjuk, ön az egyik sértett. - ismét csak bólintottam.
- Szóval. - köszörülte meg a torkát a másik - Tudnál személyleírást adni a tettesről? - tegezett. Volt valami furcsa ebben a férfiban. Nem nézett rám, lehajtott fejjel rajzolgatott a füzetébe. Közben pedig kérdezett.
- Terepszínű nadrágot viselt, bőrdzsekit.. fekete bakancsot. És kopasz volt. - mondtam kis gondolkodás után
- Akkor elég jól megfigyelted. - nyugtázta - Milyen magas lehetett kb?
- 1,90 körül.. sokkal magasabb volt, mint én..
- Testalkat?
- Nem volt sovány, de kövér sem.. normális alkata volt. De a válla.. a válla széles..
- Remek. - szakított félbe - Más valami?
Megakartam szólalni, mikor egy nővér kopogott.
- Megjöttek a biztosurak.. - mikor meglátta a két 'rendőrt', elhallgatott. - Valószínűleg félreértés történt. Szólok a másik kettőnek, hogy menjenek el.
- Köszönjük. - biccentett a 'rajzolgatós'.
- Nincs mit. - mondta a nő, és eltűnt. A két férfi egymásra nézett, majd az egyik megszólalt.
- Egyenlőre végeztünk is. Később még visszajövünk.
- Viszlát!
- Magának is, kisasszony.
A szoba teljesen kiürült. Leszámítva engem. Ültem az ágyon, és azon merengtem: ki lehetett ez? Ismerős volt a hangja. És az, hogy nem nézett rám, csak fokozta a kíváncsiságomat. És a félelmemet.
Nem volt haja. Neki sem. Ahogy a betörőnek sem. Vagy hogy nevezzem.
- Ez biztos csak véletlen.. - gondolkodtam el hangosan, majd reflexből a farzsebembe akartam nyúlni. De nem volt rajtam nadrág. Csak egy fehér köpeny-szerűség. Kék pöttyökkel. Trendi volt nagyon. Azt hiszem, ezt fogom felvenni legközelebb a fellépésemen.. fellépésemen? De hisz az ma van! És én itt fekszem a kórházi ágyamon, miközben azon gondolkodom, milyen full divatos a köpenyem! Jellemző.. valami mindig közbejön. De már csak azért is elkell mennem. Hátha találkozom a srácokkal. És Tommal. Vagyis Billel. Már megint kezdődik.. visszadőltem a párnámra, és sikerült a gondolataimba merülve elszundítanom..
  
- ..Gitta, az Isten szerelmére! Ébredj már fel! - rángatta valaki a kezemet, amibe az egész testem beleremegett. - Elkésel! Juhúú..
- Mi, mi, mivan?? - rögtön felültem, de bevertem a fejem az íróasztali lámpába. - Áú, hogy az a..
- Na végre! Mi volt ennyire unalmas, hogy elaludtál? - mosolygott rám az illető, aki előbb rángatott
- Hm? - ásítottam, egyenesen a képébe - Ja, nem tudom.. hol vagyok?
- A szobádban ülsz a laptop előtt, és az előbb beverted a fejed a lámpába. Nekem meg mennem kell dolgozni, csak feljöttem szólni, hogy el ne késs. Háromnegyed óra, és indul a vonat.
- Berlinbe? - kapcsoltam, miután túl voltam a sokadik ásításon
- Igen.
- Akkor.. hogy van Frau Natascha? - jutott eszembe a mami - Történt vele valami?
- Áll egy autó a háza előtt, biztos az unokája jött meglátogatni. De mostmár tényleg megyek.
- Ok. Kösz az ébresztőt, apu.
- Szivesen, máskor is. - vigyorgott, és kiment a szobából. "Inkább ne!" tiltakoztam magamban, majd felálltam az asztaltól.
- Szóval.. meg sem történt?! - dörzsöltem meg a szemeimet, és bementem a kis fürdőszobába. Megmostam az arcom, és láss csodát, egy darab karcolás nem volt rajta. Fellélegeztem. A lábam se fájt, csak a fejem az előbbi incidens miatt. A telefonom is a helyén volt. Hállelúja.
A következő persze rögtön az volt, hogy telefonáltam. A két Kaulitz fiú neve egymás mellett volt, nem nagyon foglalkoztam vele kit hívok; csak halljam már végre a hangját valakinek..
Persze rögtön bekapcsolt az üzenetrögzítő, mert ugyebár az urak rettentő elfoglaltak. És még arra sincs idejük, hogy a telefont felvegyék. Így nem maradt más választásom, mint benyögni valami olyasfélét, hogy: "Szia Tom! Már megint a hangpostáddal beszélgetek, és nem veled.. Csak azt akartam kérdezni, hogy mikor lesz a közelben koncertetek? Mert már baromira hiányoztok. Igen, még Georg is. Ja, és ne szívózzatok már mindig.. legalábbis nélkülem ne. Puszi mindenkinek, Gitta."
Ezek után nekiláttam felkészülni az esti fellépésre, mert még volt bő félórám a vonat indulásáig. És annyi nekem kevés. Felvettem egy fekete selyem-nadrágot, piros felsővel. A top nyakbakötős volt, hátul pedig kivágott. Hasonló anyaga volt, mint a nadrágnak. Viszont ezen volt egy tucat csillogó flitter, és egy felirat: "I'll be never perfect." Rám ez teljesen igaz. Nem is voltam, és soha nem is leszek tökéletes. Viszont ma annak kell lennem, ha nem akarok új 'állás' után kajtatni. Kivasaltam a hajam, megmostam és lealapoztam az arcom; majd kifestettem a szemem. Enyhén feketére, csakhogy ne keltsek nagy feltűnést. Cipők közül utálom a magassarkút, szóval egy lapos talpú, kerekorrút vettem fel, aminek a lábfeji részén egy piros kő volt. Meg persze maga a lábbeli is piros volt. Telepakoltam a táskámat a szükséges dolgokkal, és 10 perccel hat előtt sikerült elindulnom..